Mint a forrás friss vizére vágyakozik a szarvas: szívem vágyik, hajtja vére Tehozzád, ó, irgalmas. Rád áhítozom nagyon, itass meg, mert szomjazom - Uram, Istenem, adj erõt megállnom szent színed elõtt. Éjjel-nappal égõ könnyek sózzák meg kenyeremet, midõn ellenségim jönnek kérdvén: „Hol az Istened?" Ezekrõl emlékezem, igen megkeseredem - Istenem, házadba mégyek, hol örvendezvén dicsérlek. |
Mért hagytad el így magadat, én lelkem, mért csüggedsz el; Hisz van még benned indulat Istent várni könnyekkel. Ne nyugtalankodjál hát, bízzál Benne, s adj hálát, s amíg szíved hálálkodik, az Ő arca megszabadít. Nyomorúságok mélysége egymást űzi, kergeti. Az árvíznek sincs még vége, Uram, vess féket neki. Mért könyörgök hiába ? Mért járok gyászruhába ? Ellenségim mért bántanak? Reám kardot mért rántanak? |
Örvény örvénynek kiáltoz zuhatagod hangjában. Ellenségem éngem átkoz veszett, vad haragjában. És úgy érzem, mintha ím eltördelnék csontjaim. Gyaláznak szorongatóim, belém vág szorongató kín. Nappal parancsolja az Úr az Ő irgalmasságát s a vak éj, ha reám zúdul, kegyelme a biztos gát. Ellenségim szavait zsigereim kivetik. Magamat biztatva mondom: Bízzál, az Úr gyõz a gondon. |